3. fejezet – Megjelölve
Edward autója rendkívül tágas volt, főleg úgy, hogy a hátsó ülésen egyedül terpeszkedhettem. A rádióból klasszikus szólt, nem az én világom, de nem volt borzalmas. Talán Debussy lehetett.
Kibámultam az ablakon – minden csupa zöld volt. Ez az, amit még a szürke felhőknél is jobban utáltam Forksban. Itt nincsenek színes virágok. Nincs semmi sem.
Hirtelen lefékeztünk, megálltunk. Kiszakadtam a gondolataimból, bambán felnéztem. Edward búcsúcsókot nyomott Bella ajkaira. Tanácstalanul érintettem meg az ajtógombot.
Bella talán megérezte a bizonytalanságomat, hátrafordult. Biztatóan rám mosolygott. – Innen egy barátom visz tovább minket. – Értetlenül rábámultam, de kiszálltam és Bellát követve egy fehér autó felé vettem az irányt.
Egy Rabbit volt. Elég sok autómárkát felismertem és bár egészségesebbnek tartottam a sétát, imádtam vezetni, főleg, ha az átlagsebességem százötven kilométer felett áll.
És az is igaz, hogy az autóknál sokkal, de sokkal jobban szeretem a motorokat – ezt azonban nem tudtam kicsikarni a szüleimtől.
Az autónak támaszkodva egy hihetetlenül magas fiú állt. Indián volt, ezt már távolról megállapíthattam: réz színű bőre, hollófekete haja volt, amit rövidre vágva viselt. Először észre sem vette engem. Helyette átölelte Bellát, váltottak néhány szót. A fiú mozdulataiból sütött a törődés és a szeretet. Ez pedig mélyen belém vágott. Hiányzott a szerelem érzése, így gyorsan le is sütöttem a szemem, hogy ne kelljen látnom a fájdalmat. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy Bella Edwardé. És ezen senki és semmi nem változtat.
Megint elkalandoztam és megint Bella hangja rángatott vissza a valóságba.
- Jake, ő egy barátnőm, Rhea Mason. Nem régen költözött ide a városba. Nagyon hasonlít Edwardra, ám valójában nem is különbözhetnének jobban – mosolygott. – Rhea, ő Jacob Black.
Vettem egy mély lélegzetet és felnéztem a hatalmas termetű Jacobra. Ahogy rátaláltam a csodálatos, csokoládébarna szemére, valami megindult bennem. Mintha forró láva indult volna meg a bensőmben és égetné végig minden szervemet a gyomromtól indulva.
Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megérintsem Jacob csodálatos rézszínű, fényes bőrét, hogy átöleljem a széles vállait.
Egyszerre ráztuk meg a fejünket és én abban a pillanatban el is vörösödtem. Azt nem tudtam, hogy ő hasonlót érzett-e és hogy egyáltalán mi volt ez az érzés, mert a földet kezdtem bámulni, hogy ne kelljen újra ránéznem.
Nem értettem semmit. Összezavarodtam és az arcom még mindig forró volt, a szívem pedig ütemtelenül verte a bordáimat, olyan hangosat, hogy én semmi mást nem hallottam a dübörgésen kívül – pedig a Rabbit nem volt éppen halk járgány.
Fogalmam sincs, hogy mennyit utaztunk, még el nem értük az óceán partját. Itt is a szürke dominált, de a parton végre feltűntek a színek, hála a kavicsoknak. A nap gyenge sugarai néhány helyen utat törtek a felhők között, a fénycsóvák furcsa játékot játszottak a hullámokkal. Megtörtek a fehér habokon, különös színt adva a sötét, átláthatatlan víztömegnek.
Ahogy kiszálltam az autóból a hajamról automatikusan a szememre húztam a napszemüvegem. A parton már jó néhányan álldogáltak, többségben fiúk, már ahogy meg tudtam állapítani. Mind hasonlóan magasak voltak, mint Jacob.
Ez talán valami quilute sajátosság lehet.
Lassan sötétedett és a fiúk hatalmas máglyát raktak a partra vetett, hatalmas uszadékfákból.
Meglepődtem, hogy mind mennyire kedvesen fogadtak. Az egész csapatban mindössze három fiatal és egy, két év körüli kislány volt, rajtuk kívül pedig kilenc srác.
A legtöbbjük nevét elsőnek megjegyeztem, és azt hiszem nekik sem esett nehézségekbe felfogni az én rövidke kis nevemet.
Valahonnan indián zene szólt, halkan, mindenki nevetett körülöttem és felszabadult volt. Csak Leáhn, az egyik lányon láttam némi mesterkéltséget, valami szomorúságot, amit próbált a lehető legmélyebbre eltemetni. Pechjére, túl jól ismertem az embereket.
A tűz kék és zöld lánggal lobbant fel – valami ilyesmire számítottam, régebben kémián elvégeztünk egy kísérletet arra vonatkozólag, hogy hogyan módosítja a lángok színét a só.
De az meg sem közelítette ennek a szépségét.
Meredten bámultam a megfogható csodát, a gyönyörűséget. A színek visszatükröződtek a körben ülők arcáról. És megint elgondolkoztam. Mostanában túl sokat tettem ezt – olyan volt, mintha elfelejtettem volna, milyen a szilárd talajon, két lábbal a földön állni. Azelőtt ez nem volt rám jellemző.
Összerezzentem, mikor valami forró hozzáért a csupasz vállamhoz.
- Bocs – motyogta Jacob és letelepedett mellém. Kezében dobozos kólát tartott. – Gondoltam kérsz – nyújtotta felém bátortalanul. Abban a pillanatban Josht jutatta eszembe, akinél ugyan soha nem kezdett el benne mozgolódni semmi, de ugyanilyen szeretetteljesen bánt velem mindig. És a tábortűz eszembe idézte, mikor a nyári ünnepen mi gyújtottunk ennél sokkal nagyobb tüzet a város parkjaiban.
Nem gondolkodtam azon, hogy mit csinálok. Egyszerűen körülöttem mindent eltöltött a nevetés, a jellegzetes indián zene, és nekem hirtelen túl sok lett. Túl nagy lett az űr, amit a honvágy okozott a lelkemben.
Átöleltem Jacobot, az arcom a vállába temettem és ijedten tapasztaltam, hogy halkan zokogok a bensőmet marcangoló fájdalomtól.
A délutánhoz képest pedig csak még zavartabb lettem. Elvégre is, ki ez a srác? Mit tudok róla a nevén és a korán kívül? És miért érzem ennek ellenére is azt, hogy vonzódom hozzá valami felülírhatatlan és rendkívül furcsa módon?
Zavarban voltam, de a fájdalom elfelejtette velem ezt az apró tényt. Ettől függetlenül az agyam egy hátsó zuga teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni.
- Hé, semmi baj – súgta a hajamba. Semmi jelét nem érzékeltem annak, hogy bárki is észre vett volna minket. Bella Kimmel beszélgetett legutóbb, ölében a kis Clairrel. – Akarsz járni egyet?
- Aha – suttogtam. A hangom rekedt volt a zokogástól.
Mindketten felálltunk és úgy indultunk el a sötétség felé. A tűztől távol hűvös, sőt, kifejezetten hideg volt. Fázósan fontam magam köré a karomat. A hold éppen kibújt a felhők mögül.
A lábfejemet bámultam és kicsit remegtem, de jól esett a csend.
- Na? – hallottam Jake csendes, meleg, borzongatóan mély hangját. – Mi a baj?
Megrántottam a vállam. – Hiányzik… - még saját számomra is erőtlennek tűnt a hangom.
- Ó, egy fiú? - kérdezte. A hangjában különös él csendült.
- Dehogy – nevettem kicsit még mindig hisztérikusan. – Illetve, de, Josh is, de ő csak egy barát volt. Igazából a régi életem hiányzik. Chicago, a szeles város. Egyik napról a másikra kellett ott hagynom azt, ami számomra a mindenséget jelentette és a barátnőmet, akinek épp akkor lett volna a legnagyobb szüksége rám. Mindent elvesztettem és mit kaptam helyette? Esőt és szürkeséget egyhangú zölddel. Ez nem én vagyok. Itt nem lehetek önmagam. Forks… bekebelez.
Jake hallgatott mellettem, miközben egyre távolabb kerültünk a fénytől és a többiektől.
- Fázol?
- Egy kicsit – ismertem el kelletlenül. Kibújt az ingből, amit viselt és odanyújtotta. Hatalmas volt, de hihetetlenül meleg a bőrétől, amely sokkal forróbbnak tűnt, mint, amilyennek lennie kellene.
- Nem könnyű, ugye? – kérdezte és én kihallottam a hangjából a sajnálatot.
- Hát nem.
- Tudod, nagyon hasonlítasz Edward Cullenre.
Megint nevetettem, ezúttal már vidámabban, határozott hangon. – Mások is mondták, de aligha hiszem, hogy tényleg rokonok lennénk. A szemünk például egyáltalán nem hasonlít – mutattam rá. – És ami azt illeti a személyiségünk sem.
Ő is nevetett. Mindenféle témáról szót ejtettünk, miközben tovább sétáltunk és az én rossz kedvem fokozatosan elpárolgott. Időközben fények tűntek fel a láthatár peremén.
- Ennyit mentünk volna? – tűnődtem.
- Nem, ezek nem Forks, hanem a rezervátum fényei. Mindenesetre ideje lenne visszamenni…
Végszóra csendült meg a telefonom. Belenyúltam a zsebembe és elolvastam a beérkező üzentet. Természetesen Bellától érkezett.
„Merre vagytok?”
- Igen, ideje lenne visszamenni – ismételtem sóhajtva Jacob előző szavait. Csalódott voltam, le sem tagadhattam. Mióta ideköltöztünk, soha nem éreztem még magamat ennyire felszabadultnak. És nem szabadott megfeledkeznem a láváról sem, ami folyamatosan, égetve folydogált bennem. Csak azért, mert Jake a közelben volt.
A hazafelé utat először Jacob majd Edward kocsijában is valamiféle kábulatban töltöttem. A legélénkebb emlék, amit fel tudtam idézni az az elválás volt és Jacob meleg karjai, amiket körém font. Elgondolkodtam azon, hogy mi bennem ez az érzés, hogy mikor éreztem ilyet utoljára…
A válasz egyértelmű volt: soha. Ezért fogalmam sem volt arról – életemben először – hogy mi történik velem.
- Megjöttem – szóltam be a házba. Anyuék nem ellenkeztek, mikor kijelentettem, hogy elmegyek ma este… Azt hiszem kicsit még meg is könnyebbültek.
- Hogy érezted magad?
- Jól.
A válasz korántsem fedte az igazságot. A jónál sokkal jobban éreztem magam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
