Itt lakik, ebben az utcában. Sötét, magányos figura, akinél néha feltűnnek más srácok is. Mikor azok itt vannak, csak akkor látom nevetni. Egyébként nem vidám és nem is szomorú. Leginkább csak úgy van.
Néha szoktam figyelni.
Van egy fekete kutyája, amit néha csak úgy kienged, ő soha nem jön vele. És van egy vörös hajú lány is, aki néha meglátogatja. Hol egyedül, hol valamelyik fiúval.
Van, mikor szemtől szemben is találkozom ezzel a furcsa, magányos „idegennel”; a boltban, vagy az egyik kocsmában. Bár ott inkább csak az említett barátokkal szokott megjelenni. Nem hiszem, hogy ismer, de azért köszön. A mi kisvárosunkban mindig, mindenki köszön.
Nem tudom, hány éves lehet, s magamban csak Névtelennek hívom. Semmit nem tudok róla, csak, hogy itt lakik, az utca végén.
Néha rossz volt a lelkiismeretem, hogy utána leskelődök, néha élveztem, Jó volt látni, ahogy elballag a házunk előtt. Az én ablakom éppen az utcára nyílt. Ahogy megláttam az alakját rögtön felvidultam és minden egyes „találkozásunknál” elhatároztam, hogy holnap megismerem. Aztán a holnap mindig holnap maradt.
Egyébként lassan egy éve, hogy itt él. Ha jól emlékszem, tavaly, karácsony előestéjén láttam először felbukkanni. Akkor is csak azért tudtam meg, hogy valaki él a házban, mert a barátnőm arra lakik, így persze mindig elsétálok a ház előtt. A tavalyi karácsony szép volt: fehér. Idén azonban csak eső esik, és minden sáros, szürke.
- Jem, nem szaladnál le a kisboltba? Kéne még liszt a sütihez – hallottam anya hangját a konyhából. Nem mondhattam nemet, ugyanakkor a kinti takony idő sem vonzott… Aztán mégis megerőltettem magamat és kikászálódtam az ágyból.
- Persze – válaszoltam, miközben magamra erőszakoltam a nadrágom, a pólóm, pulcsim. Letrappoltam a lépcsőn, egyenesen az előszobába.
- Van nálad pénz?
- Aha – kiabáltam vissza és kiléptem az utcára. Még a kabátban is fáztam, olyan hideg volt, de legalább az eső nem esett.
Sóhajtva indultam el a macskaköves utcán, ahol még mindig patakokban csorgott a víz az utca vége felé. Még két nap karácsonyig. Holnap be kell mennem Londonba. Még egyetlen ajándékot sem vettem meg.
Beléptem a kisboltba, az ajtó felett megszólalt a csengő. A pultos néni vidáman mosolygott ki a szalámik mögül, fején mikulássapkával.
- Csókolom! – köszöntem és valahogy a néni látványa engem is feldobott. Odasétáltam a lisztes polchoz, ahol éppen kedvenc idegenem is vásárolt.
És csak úgy elsétáltunk egymás mellett, egy-egy „Szia” után.
És megint megfogadtam, hogy majd holnap…
Fizettem és elmentem. Pedig megvárhattam volna, mondhattam volna, hogy egy irányba lakunk, gondoltam így az ünnepek előtt nincs kedve egyedül hazafelé baktatni. De nem mondtam semmit. Soha nem mondok semmit.
Sóhajtva léptem be a ház ajtaján. Leraktam anyának a lisztet, felmentem a szobámba, levettem a ruháim és pizsamában ismét az ágyba bújtam. A jó meleg ágyikóba, csak én és a gondolataim… Azt hiszem, alszom egyet…
Komolyan, öt percre se hunytam le a szemem, mikor csöngettek. Csodás! Majd anya kinyitja az ajtót, én meg alszom tovább…
- Kicsim, téged keresnek.
Vagy mégsem alszom tovább. Sóhajtottam egyet. Lassított felvételben felöltöztem, és, ha lehet, még ennél is lassabban vánszorogtam le a lépcsőn. Szünet van, sajnálom!
Aztán megláttam a látogatót.
Ő volt az.
- Asszem ez a tied – nyújtotta felém a pénztárcám. – Ott hagytad a boltban.
Ránéztem, aztán a kezére, amiben valóban az én pénztatyóm pihent.
- Hm… Köszi – mondtam és elvettem.
- Sirius Black vagyok, egyébként.
- Az jó… izé… - Úristen, milyen hülyeségeket beszélek már. – Én meg Jemina Reynolds, de mindenki csak Jemnek hív.
Egy darabig csend volt, ami alatt jobban szemügyre vehettem, Helyes volt, velem egyidős, maximum egy évvel idősebb. Hogy mi fogott meg benne? A szeme.
Azt eddigi kukkolásaim során egyszer sem vettem észre, hogy milyen érdekes, szép szeme van. Szürke és acélkék különös kavargása.
- Hát… köszönöm – mondtam, mikor a csend kezdett kissé kínossá válni.
- Nincs mit. Szia.
- Sirius?
- Hm?
- Holnap bemegyek a városba. Nincs kedved velem jönni? – Jézusom, mit csinálok?! Hülye, hülye, hülye…
- De van.
Mi? Ajjaj… Hülye vagyok, nagyon-nagyon hülye…
- Ööö… Oké. Akkor holnap.
Amint kilépett az ajtón kiesett a pénztárca a kezemből.
Semmit nem tudok erről a fiúról. Most anyu biztos ott vigyorog a süteményébe a konyhában, nekem meg fogalmam sincs, hogy mit csináljak.
Reggel, amikor felébredtem görcsbe rándult a gyomrom, aztán megkérdeztem magamtól: most mit idegeskedek? Egy vadidegennel fogok vásárolni. Ez egy jó buli! Aha. Hitegesd csak magad, szépségem…
Ha azt mondanám, hogy sokat készültem hazudnék. Összefogtam a piszkosszőke hajam, felvettem egy farmergatyót meg egy sima póló-pulcsi párosítást és ennyi. Hogy, hogyan lehetek ilyen laza? Meggyőztem saját magam, hogy laza és könnyed lány vagyok. Meg hülye. De erről nem kellett meggyőződnöm.
Aztán rájöttem, hogy gyakorlatilag semmit nem beszéltünk meg. Most akkor nekem kell odamennem hozzá, vagy ő jön el értem? Jó kérdés. Asszem, hogyha én hívtam, minimum, hogy én szólok neki. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.
- Majd jövök! – szóltam még vissza az ajtóból anyunak, majd kiléptem az utcára. A változatosság kedvéért megint esett. Szívderítő, nem? Határozottan olyan érzésed van tőle, hogy „hű de jó lesz a mai napom!”…
Kinyitottam az esernyőt és végigbaktattam az utcán. Becsöngettem… volna Siriushoz, ha lett volna csengő. De nem volt, így megpróbálkoztam, hátha nyitva van a kapu. Remélem, a kutyát nem engedte ki.
Ez az! A kapu nyitva, fel a bejárati ajtóhoz. Bekopogtam. Alig pár másodperc múlva Black már ott állt az ajtóban. Kicsit borostás volt az arca, de nem zavart. Ilyen közelről még nem láttam az arcát. Jól megnéztem hát minden porcikáját és arra jutottam, hogy nagyon szexi ajkai vannak…
- Indulhatunk? – kérdeztem vidáman.
- Van kedved motorozni? – kérdezett vissza.
- Meg fogunk ázni.
- Bukósisakban? – vigyorgott rám. Még nem láttam így vigyorogni. Alapjába véve még soha nem láttam vigyorogni. A nevetés az egész más kérdés, mint ez a vigyor… Ez valahogy… olyan pofátlan.
- Átázik a kabátom – mentegetőztem, de nem nagyon hatotta meg. Hátranyúlt, elővett két vízhatlan motoros dzsekit, meg két nadrágot, ezt a vastagot, és persze két bukósisakot.
- Vedd fel! - adta oda az egyik szettet és beinvitált a házába. Pofás kis házacska, csak úgy halkan megjegyzem. Bementünk a nappaliba, én meg a rendes ruhámra rávettem azokat, amiket ő adott. Kicsit még így is nagy volt rám, de az biztos, hogy fázni nem fogok. – Na, mehetünk?
Bólintottam.
A hátsó ajtón kimentünk egy nyitott ajtós garázsba, ahol egy csodaszép és hatalmas motor állt.
- Aszta – szaladt ki a számon.
- Tetszik?
Tőlem megint csak egy bólintásra futotta, teljesen ledermedtem. Sirius felült én meg mögé másztam.
- Öleld át a derekam – mondta. Örömmel. Ráfektettem a fejem a hátára és élveztem, ahogy felbőg alattunk motor, majd kihajtunk az udvarra.
Nem tudom, ki ez a fiú, de nagyon furcsa. Annyit beszéltem vele, annyi mindent mondtam el neki egyetlen délután alatt, mint még soha, senkinek. Amikor hazaértünk, életemben először úgy éreztem, hogy nem akarok belépni a családi ház ajtaján. Maradni akartam ezzel a furcsa sráccal, akinek olyan édesen kócos a haja és furcsán szép szeme van. Vele, akinek a kisugárzása varázslatos.
- Köszönöm a délutánt – mondtam az ajtó előtt. Leszállt a motorról és felkísért a bejárathoz. Újra a képén volt az a pofátlanul szexi vigyora.
- Nincs mit – vonta meg a vállát, majd egy laza mozdulattal félresöpört néhány tincset az arcából. Hirtelen gyorsabban kezdett verni a szívem és örültem, hogy ő erről nem tud. – Van programod holnap estére?
- Holnap este Szenteste van – mondtam.
- Tudom. Átjöhetnél, Jem.
- Ööö… Persze. Megoldom – mosolyodtam el bizonytalanul.
- Akkor holnap – felelte még mindig tök lazán és egy puszit nyomott az arcomra.
Zavarban voltam és nem értettem miért. Sok fiú barátom van, és még soha nem éreztem ezt a görcsös remegést és izgalmat, amit ráadásul egy idegen vált ki belőlem.
Teljesen értetlenül álltam a dolgok előtt.
Este, amikor kiléptem az ajtón, kezemben anyu sütiével, szitált az eső. A felhők rózsaszínűek voltak a város fényétől és nem látszottak a csillagok.
Egyedül én voltam az utcán, magányos lépteim visszhangot vertek a sötét utcán. Most azonban nem féltem, mert a házak ki voltak világítva, minden ünnepi hangulatban volt. Csak az időjárás nem…
Felsóhajtottam, majd bekopogtam Siriushoz.
Pár másodperc múlva a fiú kinyitotta az ajtót. Egy egyszerű farmer volt rajta és egy fehér ing, amin a felső két gomb nem volt begombolva.
Jól nézett ki.
- Boldog karácsonyt! – mondtam mosolyogva és átnyújtottam a süteményt. – Ayu küldi.
A kabátom zsebében ott lapult az én ajándékom, de kint hideg volt és én inkább egy meghittebb környezetben akartam átadni.
- Neked is. Gyere be – állt el az ajtóból. A nappaliban immár karácsonyfa állt, feldíszítve piros és arany gömbökkel és lámpácskákkal. A szobában érezni lehetett a fenyő, a karácsony illatát és a fácska gallyai alatt ott pihent egy szép papírba csomagolt doboz.
- A tiéd – jelent meg vendéglátóm és átkarolta a vállam. – Vedd le a kabátod – mondta -, idebent meleg van.
Bólintottam, de előtte elhelyeztem a Siriusnak szán ajándékzacskót a fa alatt.
A karácsonyfa előtt leültünk a szőnyegre és beszélgettünk a félhomályban. Bár csak pár napja ismerem, valamiért mindent elmondtam neki. Talán megbűvölt.
- Bontsd ki az ajándékot – kérte egyszer csak és a kezembe nyomta a dobozt.
Kicsomagoltam, majd egy pillangó pottyant az ölembe. Felrepült, fehér-gyémánt szárnyai meglibbentek. Mikor azonban megérintettem visszahullt az ölembe és egyszerű dísztűvé vált.
Nem tudtam megszólalni. Nem értettem, hogy lehet ez.
Sirius a saját ajándékát nézte. Egy hó gömb volt, közepén egy furcsa, ezertornyú kastéllyal. Ránéztem a fiúra, aki, miután levette a szemét a hó gömbről, engem figyelt.
- Mi ez? – kérdeztem. A pillangó újra szárnyra kapott.
- Ajándék – felelte.
- Ilyen ajándék nincs – mondtam nevetve.
- Ahonnan én jöttem, ott van.
- Ki vagy te? – halk voltam. Nem értettem semmit.
- Kimegyünk a fenyvesbe? Sétálni szeretnék.
Bólintottam. Nem tudtam mást tenni. A pillangót a kabátomra tűztem. Gyönyörű ajándék volt.
A fenyves erdő a kisvárosunk határán feküdt. Nem volt messze. Féltem egy kicsit, hogy eltévedhetünk, belekaroltam Siriusba. Miközben mentünk a szemem előtt lehullt egy ezüst pelyhecske.
- Látod, Sirius? Esik a hó…
- Látom, Jem – felelte és ő is felnézett az égre. Mindkettőnk arcára potyogtak, s csiklandozták az orromat. – Olyan vidámak, mint te.
Elnevettem magam.
- Tudod – kezdte -, ahonnan én jöttem, most háború van – mondta csendesen. Elkomorodtam. – És ebben a világban él a mágia is.
- Varázslat itt is van – mondtam. – A szeretet Sirius.
Elmosolyodott.
- Nem ilyenre gondoltam. Hanem valódi varázslatra. Mint amilyen a pillangód is.
Nem jutott eszembe megkérdőjelezni a szavait. Feltétel nélkül elhittem, amit mondott. Ott álltunk egymással szemben, sűrű, nagy pelyhekben hullt a hó és mi csak néztük egymást.
Sirius szeme szomorú szürke, döbbentem rá és egy kicsit közelebb léptem, hogy jobban lássam.
- Milyen háború? – kérdeztem csendesen.
- Olyan, amiben meghalnak az emberek.
Sirius haja havas volt.
- Te is katona vagy?
- Olyasmi – mondta.
- De ugye túl fogod élni? – néztem rá.
- Szeretném.
- Tudod, Sirius, a háborúban is van boldogság és szerelem.
- Tudom.
Nem értettem semmit. Nem is akartam megérteni, azt hiszem. Itt volt ez a fiú, különös dolgokat mondott és talán félt is. De mindez nem érdekelt. Minden porcikáját az emlékezetembe akartam vésni.
- Ezt nem kéne – mondta. – Nem akarlak jobban megszeretni, mert akkor elveszíthetlek.
- Nem félek – mondtam én és még közelebb léptem hozzá.
- Látod ez a baj – felelt csendesen. Lehajolt hozzám és megcsókolt. Puhák voltak az ajkai. Azok az ajkak, amelyek csak pár hónapig lehettek az enyémek.
„Tudod, Sirius… Nem hiszem, hogy rosszat tettél. Neked is jár a boldogság. Én is a tiéd voltam. Te voltál az én boldogságom. És most… nagyon, nagyon hiányzol. Mert tudom, hogy nem vagy gyilkos. És szeretlek. Nekem Te jelentetted a vidám és ezüstös hópelyheket…”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
