1. fejezet - Viszlát Chicago

Kristen nagyon ki van akadva. Az apja bejelentette, hogy elköltözik. A tárgyalások pedig folytatódnak. Maga alatt van elég rendesen, de hát ki ne lenne, ha egyszer válnak a szülei? És sem Meredith sem Joshua nem tudott vele annyit foglalkozni mostanában, hiszen ők már végzősök… Hát persze, hogy a rengeteg felvételi papír között nem tudnak annyi időt szánni Krisre. És ő ezen nem is sértődik meg.

 

Azon a végzetes reggelen – bár innen, hónapok távlatából nézve kérdéses, hogy a végzetet jó, avagy rossz értelemben kell-e vennem – is minden ugyanúgy kezdődött. Akkoriban a színek lassan eltűntek az életemből. Tizenhat éves énem napjai szürkén és unalmasan teltek.

 

A reggeleken elcsigázva néztem tükörbe és menekültem el reggeli nélkül a házból. A konyhában már fél nyolc előtt feszült volt a hangulat, a szüleim szinte mindennap összekaptak valamin, vitáztak és nekem fogalmam sem volt, mi történik – előlem ugyanis gondosan eltitkoltak mindent.

 

Egyébként nem aggódtam. Azt a lehetőséget, hogy a szüleim úgy elváljanak, mint Kristen ősei egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hiszen még a vak is láthatta, hogy szereik egymást. Mégis, valami hatalmas és – mint már mondtam – végzetes titkot sejtettem a háttérben. Nem alaptalanul.

 

Életem unalmas szürkesége addigra a kedélyállapotomra is rátelepedett. Addigi vidám színekkel teli gondolataimból és érzéseimből eltűnt a puha lila, az alkony narancsa, a hajnal mélyvöröse és rózsaszíne, az éjszaka nyugtató és mindent magába húzó sötétkékje. Csak a törtszürke maradt.

 

Az nap, mikor Kris végigsírta az iskolai órák egészét felvetettem a mozi ötletét – ez eltereli Kristen figyelmét és rám is rám fér már egy kis kiruccanás. Sőt, Merryt és Josht is meghívtam, akik ezer örömmel mondtak igent. Chikago lenyűgöző este, kivilágítva. Persze nem sejtettem, hogy mire eljön  ez a bizonyos este, miden megváltozik.

 

- Megjöttem! – kiáltottam be a konyhába. Borzalmasan fáradt voltam, lelkileg, szellemileg és testileg egyaránt. Annyira lefoglalt, hogy Kristen ne legyen olyan szomorú és ne essen ennél is mélyebb depresszióba – már ha ez még lehetséges – hogy a magam apró-cseprő gondjairól megfeledkeztem.

 

- Kicsim, bejönnél egy percre a konyhába? – hallottam anya dallamos hangját. Most erre mit mondhatok? Ellenkezni nem akarok, mert akkor az esti kimenőnek lőttek, de arra a feszültségre sem vagyok vevő.

 

Egy sóhaj kíséretében tehát ledobtam a táskám az előszobába és leültem a szüleimmel szembe az asztalhoz. Amilyen fancsali képpel néztek rám, semmi jóra nem számítottam.

 

- Rhea – kezdte apám. Ujjait összetámasztotta az asztallapon. Ajjaj. – Anyád és én úgy döntöttünk, hogy elköltözünk innen, egy kisvárosba, ahol csendesebb minden és olcsóbb az élet. A házat már el is adtuk és természetesen már az új lakhelyünk is meg van. A munkával sem lesz baj, anyád a helyi iskolában fog tanítani, nekem pedig sikerült elhelyezkednem a kórházban…

 

Teljesen ledöbbentem… A végén már azt sem tudtam, miről beszél egyáltalán apám. Elköltözni? Mi? Hiszen a Masenök világ életükben itt éltek, Chikagóban. És a barátaim. Könyörgöm, nekem vannak itt barátaim. Nekem ez a város az életem. Erre egyszerűen nem kényszeríthetnek!

 

- …és bárcsak láttad volna azt az édes kis iskolát a főúton, drágám! Forks valami lenyűgöző, minden zöld. Igaz, hogy szinte soha nem süt a nap és mindig esik, de hát te világ életedben imádtad a vizet…

 

Folyton esik… Minden szürke és zöld. Ez maga lesz a külön nekem készített földi pokol. És Kristen, Meredith, Joshua, a többi srác… a mozik, a séták. A mindenem…

 

- Nem! – sikoltottam fel. – Én nem megyek el innen! – Nem tudom, mikor pattantam fel, de most remegve támaszkodtam az asztalra és magamból kikelve ordítottam. – Nem érdekel mennyire csodálatos Forks, vagy mi, nekem itt van életem. Én ide tartozom és ezen soha semmi nem fog változtatni!

 

Velem szemben apa is felállt. Felemelte a hangját, bár látszott, hogy igazán nem mérges, csak valami efféle reakcióra számított tőlem.

 

- Na idefigyelj kisasszony! Szombaton elmegyünk innen, ha tetszik, ha nem és te, meg a cókmókod is velünk jön. A helyi iskolába fogsz járni, lesznek új barátaid és te ebbe bele fogsz nyugodni – jelentette ki.

 

Ettől persze csak még idegesebb lettem. Kirohantam a konyhából, fel kaptam a cuccom és hatalmas zajt csapva felcaplattam a szobámba. Útközben még leordítottam, hogy este elmegyek a barátaimmal moziba és ne várjanak, csak késő este. Nem kaptam választ, de ez nem izgatott. Most már akkor is elmegyek, ha nem engednek.

 

Levetetettem magam az ágyamra és átengedtem magam a teljes önsajnálatnak. Öt perc sem telt bele és már megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Legalább fél órámba telt, mire megnyugodtam és gondolkozni kezdtem.

 

Minek nekünk olcsóbb élet, mikor apa jól kereső orvos, anya sikeres tanár? És akkor miért nem egy csodálatos, napos helyre költözünk, mondjuk a sivataghoz, ahol olyan szépek a csillagos esték. Most már komolyan féltem a szürkeségtől.

 

Megnéztem, mennyi a spórolt pénzem, és miután arra jutottam, hogy a mozi bőven kitelik belőle, sőt még mást is tudok venni, zsebre vágtam a telefonom, felkaptam az első táskám, ami a kezem ügyébe került, belehajítottam a bankkártyám, a pénztárcám és a fényképezőgépem és köszönés nélkül elmentem otthonról, az ajtót pedig úgy bevágtam, hogy megrezgett benne az üveg.

 

Beültem a Peugeot 206 cupé cabriómba és elhajtottam. Bár legtöbbször mindenhová gyalog megyek, most örömmel pattantam be az ajándékba, amit a tizenhatodik születésnapomra kaptam a szüleimtől, vadi újan. Na emiatt nem értettem, hogy miért kell nekünk olcsóbb élet. Soha nem szűkölködtünk, ami a pénzt illeti.

 

Első utam a fodrászhoz vezetett. Imádtam a hosszú, alul hullámokban fodrozódó bronzvörös hajam, de azt is jól tudtam, hogy a szüleim is szeretik. Így nemes egyszerűséggel levágattam az egészet. Ami megmaradt belőle, a bronzszín több árnyalatában pompázott, művészien meredt szanaszét a zselé mindennemű használata nélkül.

 

Belenéztem a tükörbe. A szemem a megszokott smaragdzölden nézett vissza rám és megállapítottam, hogy bár a hajam kissé koboldszerűen széppé és egy parányit fiússá teszi az arcomat, azért meglepően jól áll. Fizettem. Életemben először meg sem próbáltam spórolni. Vettem magamnak néhány új göncöt, aminek esőben is hasznát tudom venni, de azért jól is mutat. Végül pedig felvettem három barátomat és közöltem velük, hogy ma estére a vendégeim.

 

Mindannyian meglepődtek. Mikor közöltem, hogy válasszanak filmet Merry bambán bökött valami nyálas, romantikus mozira és én szó nélkül megvettem a három jegyet, meg a popcornt, kólát.

 

A filmnek sajnos túl gyorsan vége lett, legalábbis szerintem. Már nem tudtam tovább halogatni a vallomásom. Miután leültünk a különböző éttermek mellé kirakott asztalok egyikéhez és kínai kaját ettünk, felsóhajtottam.

 

- Szombaton elmegyünk – mondtam és meredten bámultam a műanyag villámat.

 

 

- Tessék? – meredt rám Kristen. Bárcsak ne nézne így! Tudom, hogy ezzel csak még több fájdalmat okozok neki, de nem tehetek mást…

 

- Örökre. Forksba, vagy minek is hívják azt az isten háta mögötti, átkozott helyet – sziszegtem.

 

- Rhea… - Joshua a vállamra tette a kezét és én az arcomat a kezembe temetem.

 

- Hiába mondtam, hogy maradok, nem engedik. Istenem, hiszen a félév közepén tartunk! Ezt nem gondolhatják komolyan! – közel álltam ahhoz, hogy megint elsírjam maga, de inkább összepréseltem a szám és a szemem. Így is borzalmas volt hallani, hogy Meredithnek és Kristennek már most potyognak a könnyei.

 

És én… Nem tudtam vigasztaló szavakat mondani. El fogok menni innen. Itt hagyom a lelkem darabját, ami Chikágóhoz tartozik, és amit erővel kiszakítottak belőlem. Csak a fényképeim maradtak, amiket a városról készítettem és azon az utolsó, mozis estén a srácokról. De a képek már soha nem adják vissza az igazi pillanatot.

 

A szombat túl gyorsan eljött. A házunkból semmi nem maradt a falakon kívül. Mindenhol dobozok voltak, amiket utánunk hoznak a költöztetők. A barátaim kijöttek a reptérre, hogy elbúcsúztathassanak, és persze most már nem tudtam erősnek látszani.

 

Kíváncsi vagyok, hogy vajon Forksban olyan hevesen esik-e az eső, mint ahogy az én könnyeim hullnak?