7. Karácsony és sárkány

Amikor reggel felébredtem, hercegem már ébren volt, sőt át is öltözött. Bár még mindig félmeztelen volt, most már farmerban feszített. Nem utolsó látvány a drága… A falnak támaszkodva ült az ágyon.
- Jó reggelt – köszönt.
- Szia – köszöntem fáradtan, és felkönyököltem. – Hogy vagy? – kérdeztem.
- Mit csináltunk az éjjel? – válaszolt egy kérdéssel. Megfordult a fejemben, hogy azt válaszolom: szenvedélyesen szeretkeztünk, aztán egymás karjaiban aludtunk el, de… Egyrészt nem vette volna be, másrészt nem akartam ezzel poénkodni.
- Semmit. Berúgtál, mint atom, aztán nem ismertél fel, és… És felhoztalak ide, lefektettelek és aludtunk – mondtam röviden, és az kihagyva érdekes részeket.
- Bassza meg… - morogta, és a tenyerébe temette a kezét.
- Hé… - mondtam, és odamásztam hozzá. Átöleltem a nyakát, odamásztam a meleg mellkasához. – Nincs semmi baj.
- Nagyon kikészítettelek? – kérdezte. – Én csak…
- Ne nyáladdzunk, jó? – kérdeztem vigyorogva. – Meguntam már ezt az egészet Sirius – mondtam miközben szemben vele térdeltem. – Tegnap este… asszem elsírtam az összes megmaradt könnyemet. Túl sokat nyavalyogtam miattad. És nem hittem neked, nem bíztam benned. Bocsánat – hajtottam le a fejem. – Éjjel valami olyat mondtál rólam, nekem, még akkor is, ha nem voltál magadnál, amit még élek, nem felejtek el – mosolyodtam el.
- Szeretlek – súgta és előrehajolt. Kezét az arcomra tette, hüvelyk ujjával végig simított az ajkamon.
- Tudod mit? – kérdeztem halkan. – Én is.
Ahogy kimondtam, valahogy megkönnyebbültem. A tüdőm szabadabbá vált. Lehunytam a szememet és csak homályosan éreztem, hogy megcsókol. Hogy csókolózunk.

Mikor délelőtt előkerültünk, csak akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ma van karácsony, tegnap csak huszonharmadika volt. Amikor beléptem a klubhelyiségbe Lily szinte azonnal letámadt. Aha. Szóval neki szabad eltűnni, nekem nem. Jól van Evans, ezt megjegyeztem.
- Hol voltál? – hisztizett.
- Dolgomon – mondtam.
- Sirius Blackkel?
- Nem, csak úgy tűnik.
- Ahha. Szóóóval? – nézett rám. Utálom, ha így rám szegezi azokat a nagy és vesébe látó zöld szemeit!
- Ööö… Semmi közöd – motyogtam.
- Dehogynem! – vágta rá és karon ragadott. – Bocs Black, de kicsit elrabolom ezt a dalos pacsirtát, rendben?
Mondanom sem kell, hogy a drága meg sem várta a választ, már rángatott is felfelé. Nem normális. A barátnőm egy hülye idióta, de komolyan. Majdnem hasra estem a lépcsőn, ahogy húzott, a küszöbbel, és vele együtt a padlóval pedig komolyabban is megismerkedhettem. Miért is barátkozom Lilyvel?
- Na szóval… - kezdte.
- … és tettel – vigyorogtam rá.
- Ne pimaszkodj! – parancsolt rám. – Mi volt az éjjel? Úgy eltűntetek este. És ne akard nekem bemesélni, hogy semmi nem történt. Lefeküdtetek?
- Lily, dehogyis! – vágtam rá rögtön. – Nem! Igazából tényleg nem volt semmi. Sirius lerészegedett én meg ágyba dugtam, és utána egy ágyban aludtunk. De tényleg nem volt semmi – szögeztem le.
- Összejöttetek? – huppant le mellém. Nem volt a hangjában semmi szemrehányás.
- Igen.
- Végre – sóhajtott. Azért ő beszél… - Már alig vártam. Olyan édesek vagytok. És Sirius tényleg megváltozott!
- Nem kell meggyőznöd – nevettem. – Én is rájöttem.
- Elég sokáig tartott – morogta. – Tudod, elég sokat beszélgettünk és… rendes srác ez – mosolygott.
Tudtam, hogy igaza van. Hülyének éreztem magam. Minek is nyávogtam ezen annyit? Szeretem. És talán… egy egészen kicsit… ő is szeret. Eléggé ahhoz, hogy ne végezzem úgy, mint a többi hódítása.
- Tudom – mondtam végül és a térdemre hajtottam a fejem. – Én is tudom.
- Egyébként itt vannak az ajándékaid – mutatott az ágyam végére. – És köszönöm, amit tőled kaptam. A „James Potter legidiótább szokásai és beszólásai” című remekművedet. Hasznos – vigyorgott.
Én is elnevettem magam, és az ajándékkupacra néztem. Legelőször persze Sirius ajándékát vettem kézbe.
Egy kis, zöld ékszerdoboz volt. Felnyitottam és kiemeltem a benne pihenő ezüstláncot. Egy medál függött rajta. Sárkány. A sárkánytestbe pedig belekarcolva: „Én neked Te vagyok. Te magadnak Én. Te nekem Te vagy. Te és Én együtt Mi vagyunk.”
- Ez… gyönyörű – suttogtam és azonnal a nyakamba akasztottam. Imádtam a sárkányokat és ő ezt tudta. Ez a mondat pedig...
Kirontottam a szobánk ajtaján és reméltem, hogy Sirius még a klubhelyiségben van. Tévedtem. Letrappoltam a lépcsőn és elszaladtam az ő szobájuk felé. Kopogás nélkül nyitottam be a szobájukba.
Peter, James, Remus, és Sirius is ott voltak. Szívem fekete hercege ott ült az ágyon, kezében a gitárjával. Egy régi dalt dúdolt.

„Csillag vagy, mit el nem érhetek, de nézhetek éjeken át.
Galamb vagy, a jó hír hírnöke, mely tőlem messze szállt.
Nádszál a sűrű tóban, egy kötél, mely a mélyből kihúz,
Egy vár, egy menedék a sok esőtől, mely jó meleget nyújt.
De már nincs időm tűnődnöm, hogy ki is vagy valójában,
Az idő sürget, el kell menned, ég veled, de ha egyszer
Visszaszállsz, csak integess, én eléd megyek, utamat kíséri majd…
A holdfény….
Kérdés vagy, mit meg nem fejthetek, a válasz benned él.
Ezért lehetnék bölcs és boldog, ha enyém lehetnél.
De ha mást nem, csak egy pillantás, utána újra szabad lehetsz.
És, ha elmennél, mégis úgy érzem, hogy rabságba ejtesz.
De már nincs időm tűnődnöm, hogy ki is vagy valójában,
Az idő sürget, el kell menned, ég veled, de ha egyszer
Visszaszállsz, csak integess, én eléd megyek, utamat kíséri majd…
A holdfény… holdfény…”

- Köszönöm a láncot… - mondtam, teljesen megdöbbenve. A herceg kicsit zavarban volt, ami azt illeti. – Nagyon szép.
- Ööö…
Hát… ciki volt, ott, a srácok előtt ez az egész helyzet. Mintha még mindig ovisok lennénk. Aztán Sirius felülemelkedett a zavarán, és odajött hozzám, hogy aztán egyszerűen megcsókoljon, mintha ezzel akarná nekem kifejezni, hogy én most már az övé vagyok. Nem csak Jamesé. Siriusé is.
- Jól áll – jegyezte meg.
- Szerintem is – kiáltotta a szoba másik végéből James. – Mármint nem a lánc. Hanem a paradicsomszín a két szép orcádon.
- Fogd be – morogtam.
- Hé… Örülj, hogy eltűröm itt ezt a nyáladzást. Remélem, jól csókolsz. Nehogy szégyent hozz szegény fejemre…
- Megölöm – sziszegtem, de Sirius nevetve lefogott.
- Ne idegeskedj, csak poénkodik. Lemegyünk a tóhoz? – kérdezte.
- Ühüm – bólintottam és úgy döntöttem, átmenetileg elásom a csatabárdot a bátyámmal szemben.
Lehoztam a sálam és a talárom, kesztyűt húztam. Sirius a portrélyuk előtt várt. Megfogta a kezem. Rajta nem volt kesztyű.
Kint esett a hó, fehér takarót vont a fűre és a befagyott tóra, ahol többen koriztak. Teleszívtam a tüdőm a friss, téli levegővel.
Nem tudtam, hogy mi lesz ezután. Azt sem, hogy lesz-e itt valami. De most boldog voltam. Sirius fogta a kezem és beszélt hozzám. Csókolóztunk és szerettem őt. Valahogy elfogadtam ezt az egészet. A jelent. A jövővel ráérünk akkor törődni, ha majd itt lesz. Most nevessünk… És szeressük egymást…


Vége